suttogasok

Régóta el akartam indítani ezt a blogot. A keleti hagyományok szerint a bűnös embernek meg kell másznia egy nagy hegyet, és egy csúcsán lévő fa odvába belesúgni a titkait, hogy megkönnyebbülhessen a lelke. Hát ilyen odú lenne az én blogom. Halogattam, hogyne halogattam volna, mikor arról kell beszélnem, ami számomra a legnehezebb. A pofon témánál úgy éreztem, ez épp lefedi mindazt, amiről írni szeretnék – az élettől kapott pofonjaimat, és mindazt, ami mögötte volt, utána lett. Hogy melyik volt a legnagyobb, nem volt kérdés – az, amelyik úgy térdre rogyasztott, hogy nincs belőle felállás. És amit muszáj, már nagyon régóta muszáj megírnom, hogy más ne kövesse el. Hátha nem követi el.

Az odúba ezt súgnám először: megöltem a gyerekemet. 32 éves voltam, amikor abortuszom volt. Fél éves volt akkor a lányom, az apja épp az azelőtti héten jelentette be, hogy elhagy bennünket, hogy kiderült, a szoptatás és védekezés ellenére újra terhes vagyok. A kapcsolatunk már pokol volt, egyiken sem akartuk, főleg, mert akkoriban kezdődött azóta kifejlődött alkoholizmusa is, amit nem bírtam viselni, ő pedig vergődött, hogy nem élheti ki veszekedés nélkül. Menni akart, én pedig tisztában voltam vele, hogy lépnem kell, de szerettem, és az utolsó kétségbeesett kapcsolat-rendbehozatali kísérletek gyümölcse lett az újbóli terhesség, az, amelyikről nem tudtam, hogyan vállalhatnám. Így, költözőfélben, vissza az anyámhoz, mert a gyerekkel egyedül nem tudom fenntartani az albérletet. Az apától gyerektartásra nem számíthatok, bejelentett munkahelye nincs, amit keres, azt el is issza, többet is. Fél éves gyerekkel dolgozni csak otthonról tudok (ha tudok) a GYES mellé, azt sem tudtam, hogy fogunk megélni. És hova menjek? Anyám másfél szobás lakásába tuszkoljam be hármunkat? És már az első gyerek is összetört, depressziós voltam, magamra hagyva, kialvatlanul, küzdve sötét gondolataimmal tettem, amit kellett, miközben én magam egyre mélyebbre kerültem.

Hosszas vívódás, átsírt éjszakák után megjelentem a kórházban abortuszra. Rettenetes állapotban voltam, még akkor is zokogtam, nem bírtam válaszolni a kérdésekre, csak egyetlenegyre: igen, adjanak nyugtatót, most. Adtak, aztán megkaptam a műtét előttit, onnantól már csak köd minden, azt sem tudom, hogy kerültem haza, de túl voltam rajta. Legalábbis azt hittem.

Elköltöztünk (anyámhoz), a lányom óvodás lett, dolgozni kezdtem, persze lakásra, de még albérleti díjra sem futotta-futja, de kialakítottuk egymáshoz alkalmazkodva többgenerációs életünket. Teltek az évek, már felső tagozatos, az apjáról semmit sem tudunk, új apa nem jött, a nagymama és unokája imádják egymást, én kiteljesedek a munkámban, baráti kapcsolataim virágoznak, mondhatni, nagyjából sínen vagyunk. A felszínen.

A mélyben ugyanis romokban hever minden. Nem tudom úgy kimondani a gyerekemnek, hogy „egyetlenem”, hogy ne hasítana belém: dehogy egyetlen. Nem tudok úgy elégedett lenni magammal, hogy ne jelenne meg a gondolat: „mi jogod van erre? Hisz megölted a gyereked!”. És nemcsak a gondolatok szintjén nagy a baj: voltak zugivós időszakaim, erőltettem magamra mosolyt szorongásos rohamok közben, önromboltam, önsorsrontottam, aztán a saját hajamnál fogva felcibáltam magam, hogy a még élő gyerekemnek anyja lehessek. És bár azóta pszichiáteri segítséggel (aki szerint az el nem gyászolás poklát járom), nagy önfegyelemmel és baráti támogatással úgy-ahogy helyre is kerültem, igazán sosem fogok.

És erről senki nem beszél: hogy egy abortusszal két élet is kioltódhat. Hogy nemcsak a döntést meghozni iszonyú, és nemcsak a műtét napján éled át a lelki kínokat. Hogy egészen életed végéig magadban hordod, hogy a bűnnel leszel eztán várandós. Soha többé nem nézel már olyan szemmel magadra, mint előtte. Hogy minden önfelmentésed ellenére elveszíted az önbecsülésed, hogy örökre beleivódik a lelkedbe, mit tettél. Talán nem nézel vele szembe, talán mélyen eltemeted magadba, de hidd el, ott munkál alattomban, és rombolja az életed akkor is, ha ezt olyan lassú erózióval teszi, hogy nem érzékeled. Istenem, ha újra ott lehetnék, abban az élethelyzetben, amiben azt hittem, csak az abortusz lehet kiút! Soha semmit nem kívántam ilyen forrón és reménytelenül – bár megmutathatnám ezt és minden lelki gyötrelmet mindazoknak a nőknek, akik a terhességmegszakítás gondolatával kénytelenek vívódni. Tudom, meg sem fordulna többé a fejükben.